Angelica Beauchamp (készül)

Név: Angelica Beauchamp
Becenév: Angel, Angie
Születési idő, hely: 1989. 07. 19. Japán, Tsu
Csoport: Civil
Foglalkozás: Végzettségét tekintve szakács, de jó ideje íróként munkálkodik
Hozzátartozói:
Édesanyja Mia Uchida
Mostoha apja Takeshi Uchida
Nagynénje Hanna Sparks
Férje Steven Beauchamp




Belső jellemvonások:
Neveltetésének és életmódjának köszönhetően tipikus háztartásbeli családanya figura.
Udvarias, türelmes, nyugodt természetű. Szereti a gyerekeket, s ért is hozzájuk. Enyhe tisztaságmániája miatt a házimunkák többségét örömmel végzi el. Kerüli a konfliktusokat. Hajlamos hagyni, hogy elnyomják, ez miatt gyakran háttérbe szorul. Viszont az ilyesmi sosem zavarja, hisz félig-meddig ismeretlen társaságban kifejezetten félénk és jobb szereti meghúzni magát.
Az a fajta, akit az érzelmei uralnak. A jót és a rosszat is fokozottan éli meg. Példának okáért; egy szép cipő láttán képes izgatottan ugrálni, míg a kórházi/temetői látogatások során rendszerint sírhatnéka támad. Ebből adódóan az őt ért bántásokat is komolyabban veszi fel, épp ezért nagyon könnyű megbántani. Hisztirohamai csaknem mindennaposak, bár azok többnyire elég hamar befejeződnek.
Szereti úgy érezni, hogy hasznos tagja a társadalomnak, ezért szívesen segít másoknak (akár a legapróbb dolgokban is), s gyakran vesz részt adománygyűjtő rendezvényeken.

Külső leírás:
Ránézésre majdnem teljesen átlagos japán lány. Egyetlen "hibája" a kissé túlzottan is fehér bőre, amit nagy valószínűséggel amerikai származású édesapjától örökölt.
A japánokra oly jellemző "vágott" szem viszont nála is fellelhető. Árnyalata sötétbarna. Ez csaknem egyezik hajának színével, amit hosszú évek alatt sikerült egészen a derekáig növesztenie. Szögegyenes formájába előszeretettel csempész (a fodrász segítségével) hullámokat. Ilyenkor még inkább kiengedve hagyja.
Öltözködés terén a nőiesebb és színesebb darabok híve. A hidegebb őszi és téli szezont leszámítva szinte csak szoknyában (vagy rövidebb nadrágban) látni. Magasabb sarkú cipői minden alkalomra vannak, ezzel is néhány centit növelve magasságán, s javítva testtartásán.
Sminkelni ritkán szokta magát, de akkor sem túl durván. Előnyben részesíti a természetességet.




Előtörténet:
1989 júliusában születtem egy Japán városkában. Egyedülálló édesanyámmal az úgymond "csonka" családok táborát erősítettük. Édesapám hiánya olyan természetes volt, hogy eszembe sem jutott kérdezni felőle.
Az első 17-18 évem mondhatni teljesen eseménytelenül zajlott le. Éltem a hétköznapi japán diákok életét. Iskolába jártam, részt vettem néhány szakkörön/klubgyűlésen, majd hazaérve egész este tanultam. Azonban hiába igyekeztem. Az átlagom sosem volt 3, 7-nél jobb. Ebből akkor lett tényleges probléma, mikor az első helyre bejelölt iskolámtól levelet kaptam. Nem vettek fel.
Tovább szerettem volna tanulni, de édesanyám és én is ugyanazon véleményen voltunk; Ha már tanulásra szánom az időm, akkor azt a továbbiakban olyan helyen tegyem, ami minimum büszkeségre ad okot. Röviden; Ha tanulok, akkor azt valami elit iskolában tegyem. Nem mintha ezt érdemes lenne ragozni. Nem jött össze a dolog. Eredetileg egyébként csak a fényképészeti szak miatt szerettem volna oda járni, de így maradt a másodiknak bejelölt iskola. Egy napon sem említhető az első tervemmel, de még így is a környék egyik legjobb szakácsképzője titulust vívta ki magának.
Tudom, a fényképész és a szakács egyáltalán nem rokonszakmák. Én viszont igyekeztem valami olyan pályát találni, amit szívesen csinálok. A legfőbb hobbijaim pedig a fényképezés, a főzés, az olvasás és az írás volt. Az olvasással kapcsolatban nem sok szakma van, amiből meg tudnék élni. A fényképészetről, mint már említettem; lemondhattam. Az írással pedig akkor még tényleg csak hobbiként foglalkoztam. Mondjuk a szakácsiskola előtt egy saját rajongói klubom is alakult. (Ezek nagy részét a barátaim/ismerőseim alkották. Kizárólag nekik voltam hajlandó megmutatni az alkotásaim)
Szóval így kerültem egy Osaka-i kollégiumba. Itt ismerkedtem meg az én kis 3 fős barátnői csapatommal, akikből azóta csak eggyel tudom tartani a kapcsolatot. (Egyikük még az iskola vége előtt, másikuk pedig néhány évvel utána lett öngyilkos. Japánban átlagosan több, mint 70 ember lesz öngyilkos NAPONTA. Szomorú, de az ilyesmi mindennaposnak számított.)
Pontosan már nem emlékszem mikor, de a 18 évem táján végeztem szakácsként. Másfél évig dolgoztam egy városi étteremben "tapasztalatszerzés" címszó alatt. Más miatt nem érte meg. Na jó, a társaság egész jó volt, de szakmával a kezemben szerettem volna megalapozni a későbbi önállóságom. A fizetésem nagy részét ellenben a bérlakásom, és az azután fizetett számlák elvitték. A legrosszabb az volt, mikor édesanyám jött látogatóba. Ilyenkor a jövetelét megelőzően akár napokig éltem néhány falaton, hogy az ezáltal megspórolt pénzből minőségi alapanyagokat vehessek és egy minimum 3 csillagos étterem fogását tálalhassam elé. Ezt persze nem bírtam sokáig.
Többször elgondolkoztam rajta; erősítem a sztereotípiát és saját kezemmel vetek véget az életemnek... Egyszer odáig fajult a helyzet, hogy a konyhában felkaptam az első élesebb kést és a jobb kezem ütőeréhez szorítottam. Nem vágtam, csak szorítottam. Azonban ennyi is elég volt a felismeréshez (ami elég gyermeteg, de mégiscsak részben ez miatt élek még); fáj.
Még csak nem is vérzett, egyszerűen fájt. Sajnos (ezt mindig az amerikai véremre fogom) kényelmes típus vagyok. Ha lehet, akkor a lehető legkönnyebben és kényelmesebben szeretném megoldani a dolgaim. Akkor speciel a méregre gondoltam, ami véleményem szerint nem olyannyira fájdalmas, mint az első próbálkozási módszerem. Ilyen eszköz azonban nem állt rendelkezésemre, így az önkivégzés elhalasztásra került.
Persze már akkor is tudtam, hogy ez kifogás. Az igazság az, hogy nem mertem megtenni. Istennek hála nem férfinak születtem a szamuráj korszak idején! Az unokáim se mosták volna le a gyáva férfi általi szégyent a családunk nevéről.
Ironikus módon az ezt követő munkanapomon a szerencsémnek hála egy elég durva kimenetelű balesetet úsztam meg. Felvettek 2 új fiút a konyhára, akik igencsak nehéz felfogásúak voltak. Mindent huszonhatszor kellett nekik elmondani, de még akkor sem volt számukra világos a feladat. Nem is értem hogyan kerülhetett egyáltalán végzettséget bizonyító okmány a kezükbe... A mai napig tisztázatlak okokból kifolyólag egyikük még a nap elején az elmosogatott késeket egy tálcán, a vasállvány legfelső polcára tette. A konyhában rajtam kívül mindenki ki-be rohangált, s nem igen figyelt semmire. Nekem pedig forgalmas napon jobb dolgom is akadt a fejem fölötti tárgyak bámulásánál... Így ment ez egészen estig. Fáradt voltam, de még nekiálltam, hogy eltakarítsak magam után. A tűzhelyet próbáltam kissé rendbe hozni, mert előzőleg a kapkodásban leöntöttem szósszal, ami persze végigfolyt a szélén. Elég feltűnő volt. Mikor sikerült róla eltüntetnem a foltot már indultam volna haza, de a törlőrongy ügyesen beleakadt a tűzhely egy kiálló kis gyári hibájába. Egy mozdulattal elrántottam onnan (el is szakadt a rongy). Viszont ebből nem hallatszott semmi, mert a minimum 80-90 kilós vasállvány parkettán való landolásától zengett az épület. Bizony... a két idióta olyan vígan ünnepelte az első munkanapja végét, hogy képesek voltak eldönteni. Ha akkor a tervem szerint hazaindulok és nem szöszmötölök a tisztítóeszközöm kiszabadításával, akkor pont alá kerültem volna. Abba meg már bele sem gondolok, hogy mivel nem közvetlen mellette sétáltam volna, ezért ahogy az eldőlt a kések pont a fejemmel egy szintbe kerültek volna... Elég ha egy a fejembe, vagy a fülembe áll... Amilyen finnyás tudok lenni magától a fájdalomtól is meghalok.
Bárki megmondhatja; kedves és türelmes vagyok. Akkor azonban úgy ordítottam, mint akiből ördögöt űznek... A két hülyét gyakorlatilag minden lehetséges éghajlatra elküldtem, majd közöltem a főnökkel, hogy vagy ők mennek, vagy én. Az étteremben egy szakács(nő) volt, pincérből viszont már 5, úgyhogy logikus módon a tulajdonos engem marasztalt. Ettől függetlenül egy hét múlva beadtam a felmondásom.
Édesanyám legutolsó látogatása során hozott nekem egy levelet. Egy hivatalos végrendelet másolata volt. Matthew Sparks, azaz az apám halála esetén léptek érvénybe az ott leírt birtok- s a többi vagyoni tárgy elhelyezés folyamata. Tudom; még akkor is illik szomorúnak lenni szülőnk halála esetén, ha soha az életben nem találkoztunk vele... én azonban csak az örömtől tudtam sírni. Édesapám rokonsága elég szerteágazó volt, s lett volna kire mit hagynia, mégis az én nevem volt az első, amit megemlített és minden kétséget kizáróan én kaptam a legnagyobb kincsét; a Seattle-i japán éttermét.
Innentől gyorsultak fel az események.
Napokkal később már meg is volt a jegyem Seattle-be. Édesanyám karrierista újságíró lévén, nem hagyhatta ott a munkahelyét, hogy velem utazzon, ezért előzőleg Hanna nénémmel vettük fel a kapcsolatot, s kértük fel idegenvezetőmnek. Szerencsére nagyon barátságos nő volt, aki szorgalmazta a család összetartását, s mindenben a segítségemre volt. (Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy már a legelején megegyeztünk; amint az amerikai törvények szerint nagykorú leszek és a nevemre száll az étterem a tulajdonos rubrikába még egy név fog kerülni. Értelemszerűen az övé. Ez két okból is előnyös üzlet volt. Egyrészt Hanna néném volt édesapám jobbkeze. Nagyon jól vezették együtt az éttermet, s ez miatt kész csoda, hogy nem rá hagyta. Ebből következik a másik ok; Ne legyen családi botrány. Nem szerettem volna, ha úgy tekintenek rám, mint egy jött-ment pénzsóvár betolakodóra.)

Elsődleges célja(i):
Család alapítás, s idővel nevesebb íróvá válás.




Egyéb:
Ofidiofóbia-ban szenved. (Kígyófóbia)